"szignifikánsan" szarabb vagyok mindig a nyári vizsgaidőszakban. tudomisén, miért.
pedig tök kezdtem megörülni, hogy 3 ötösöm volt, dehát ez a mai fizkém, ez valami baszott szar volt.
annyira felbasztam rajta az agyamat, konkrétan figyelnem kellett magamra, hogy nehogy felálljak a vizsga közben, és elkezdjek pocskondiázni.
megtanulhatatlan fos, amit szarul is adtak le, nemtudom, de ha 300fős évfolyamból 260nem érti, az sztem nem a diákok sara.
picsába, nem akarok megbukni belőle, de sajnos meg fogok:(
a baj az, hogy nem tudom, máskor hogy fogom megtanulni:)
najó, ez inkább szomorú.
mindegy, most nincs időm duplázni belőle, megy tovább a menetrend, következik az állattan 2, mert az olyan jó.
se.
az egyetlen tárgy, amire már a vizsgaidőszak elején keresztet vetettem. nagyon nehéz, azt se tudom, hogy álljak neki.
talán úgy, hogy nem állok neki blogot írni:P
úgy sejtem, lesz még pár ien kiborulás, de már csak alig több, mint egy hónap...

az imént a saját fülemmel bizonyosodtam meg róla, hogy nincs olyan, hogy valaki sosem nő fel.
Ő lett volna az utolsó ember, akiről elhiszem, hogy családosként megváltozik a gondolkodása, a hozzáállása, a viselkedése, mindene.
de megtörtént.
valaha barátok voltunk. egy rövid ideig talán a legjobb barátok.
de ma délben írtam neki, hogy beszélnem kell vele, elég sürgős, hívjon fel.
majd 6kor én hívtam fel, h mi van már. aztmondta, még fél óra.
végülis fél kilenckor felhívott, bár már rögtön az elején hallottam, a háta közepére kíván.
mindig ezt érzem, ha találkozunk. már nem szeret, kicsit sem. nem számít rám, nem érdekli, mi van velem.
tudom, egy évig eltűntem az életéből, nem tehettem mást, a bme kiszipolyozott, élni alig tudtam. sosem értette meg igazán. talán akkor már nem is érdekelte.
miközben ma beszéltünk, tudtam, hogy rám céloz, mikor azt emlegette, hogy egyesek elmennek, aztán, ha érdekük fűződik hozzá, visszajönnek az egyesület életébe.
ez lennék én.
hát persze.
aki ismer, tudja, hogy pontosan ilyen vagyok. az érdekeim vezérelnek.
elmondtam neki, hogy rosszul esett, hogy nekem nem is szóltak, nem rajtam keresztül folyik az információ (és különben is mindig kifelejtenek a feladatok kiosztásánál, merthát rám nem lehet számítani. ha valakit így kezelnek, ilyenné is válik.ezt persze nem mondtam)
majdnem minden hivatalos levélnél a sírás környékez, hiszen mindig kihagynak. rám sosem osztanak semmit.
csakmert egy évig örültem, hogy dolgozni volt időm. meg látni a családomat.
fogalmam sincs, mivel szolgáltam rá, hogy ne legyek a barátja.
ha patetikusan akarnék fogalmazni, neki köszönhetem, hogy élek. ha ő nincs, nem tudom, hogy élem túl a tizenegyediket.
én erre az emberre fogok emlékezni mindig, bárhogy igyekszik, hogy elfelejtsem.
azt hittem, ő örökre az a jófej, laza, spontán, végletekig nyugodt, jókedvű, őszinte ember lesz, akinek mondja magát. mostanra már csak mondja magát.

mintha egy kést döfött volna a hátamba, amikor ma azt mondta: "hadd ne kelljen erről este fél órát telefonálnom"
hát most is elsírom magam rajta, ahogy az előbb tettem.
én soha nem akarok felnőni, nem akarok olyan lenni, mint ő....aki évekig A példaképem volt.

poénból sem, és sok kreditért sem, soha, de soha többet nem veszek fel:
gazdasági és/vagy bölcsész tárgyakat.
Isten engem úgy segéljen!



olvasom ezt a filozófia-dolgot (mert ma zh a "filozófia a beat-, pop-, és rockzenében tantárgyból), és egyre a régi vicc jár az eszemben:
"-Pista bácsi, azt mondják, beszűkült a szókincse.
-Faszt."

meg a jóöreg logaritmus együttes: "kamuzás, blabla, és belemagyarázás"